George Michael Web

 
 

George Michael interjú 1988

(Az Interview magazin 1988-ban megjelent cikke, készítette Joseph Pekins úságíró)
(Magyar fordítás: Judit)

 

Délután két óra, George Michael egy szendvicset és diétás kólát ebédel. Fekete kereknyakú pólót, kissé kopott farmert (divatosan szakadt a térde), és fekete western csizmát visel. Haja tökéletesen fésült, háromnapos borostája gondosan ápolt. Sok sztárral ellentétben, akik alig hasonlítanak a fotókon és filmeken látott képekre, George Michael, nos… nagyon is olyan, mint George Michael.

A brit popsztárt az amerikai turné harmadik szakaszában kapom el. Hét hónapja turnézik és most három teltházas koncertet fog adni a New York-i Madison Square Garden-ben. Nem néz ki nagyon megviseltnek, legalábbis kívülről. Valójában ahogy kibámul a Central Park feletti szállodai szobájának 17. emeleti ablakából, nagyon is megfeledkezik az őt körülvevő felhajtásról.

Már hat éve, hogy George Michael a Wham! egyik tagjaként berobbant a zene világába. Gyerekkori barátjával, Andrew Ridgeley-vel három lemezt készítettek a Wham!-nek. A második, Make It Big című albumról számos sláger került az angol és amerikai listákra, köztük három a listavezető helyre. Ami egyben megalapozta a Wham! nemzetközi hírnevét is.

Egészében véve azonban a Wham! évek nem voltak felhőtlenek Michael számára. A zenei kritikusok meglehetősen kíméletlen módon azzal utasították el a Wham!-et, hogy a zenekar egy vicc, Michael pedig megjátssza magát. És akkoriban Michael még keveset tett azért, hogy eloszlassa az ilyen kritikákat. Örömmel játszotta a tinibálványt, büszkén járt-kelt a rövidnadrágjában és olyan sekélyes dalokat énekelt, mint a „Wake Me Up Before You Go-Go”. A brit bulvárlapok sem kedvelték Michael-t. Azt sugallták, hogy a popsztár meleg, mire Michael közölte, nem tiszteli meg őket azzal, hogy bármilyen módon reagáljon a vádakra. Arra is utaltak, hogy erősen érintett a kábítószerekben, hogy fel is jelentették, amit azonban ő azóta is tagad.

1985-ben Michael úgy döntött, elhagyja a Wham!-et és Ridgeley-t – aki a hírek szerint idegösszeomlást kapott -, hogy nekikezdjen szólókarrierjének. Az elmúlt évben kiadta debütáló albumát, a Faith-t, mely azonnali siker lett. (Az eladásokat a több rádióállomás által betiltott „I Want Yor Sex” körüli viták is segítették.) Egy év alatt a nagylemez több, mint 10 millió példányban kelt el világszerte. Öt egymást követő kislemez került a slágerlisták élére, mely hőstettre egyetlen másik szereplő volt csak képes – Michael Jackson.

Ami Michael-t a debütáló albumával kapcsolatban a legnagyobb elégedettséggel tölti el, hogy elhallgattatta a kritikusokat, akik megkérdőjelezték a tisztességét. A nagylemezt egyhangúlag dicsérték a provokációért, a mély érzelmekért és a bölcsességért. A Faith, mondja Michael, csupán a tükörképe annak az érési folyamatnak, melyen művészként és emberként átment. A legjobb munkája, mondja, még előtte áll.
 

JOSEPH PEKINS: A Faith öt első helyezést hozott; a címadó dal, az „I Want Your Sex”, a „Father Figure”, a „One More Try” és a „Monkey”. Megfordult a legvadabb álmaidban, hogy ennyi dal első helyezést ér el?

GEORGE MICHAEL: Nem igazán hittem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Tudtam, hogy az albumnak van esélye, mert úgy gondoltam, az anyag elég erős, de a dolgok úgy mentek, mit a karikacsapás. Hihetetlen volt.

JP: Olyan vagy, mit egy zenei reneszánsz ember – te írod az összes dalt, te énekled őket, az albumon a legtöbb hangszeren te játszol, te hozod létre az albumot, és azt se felejtsük el, hogy te rendezed és sok esetben te is szerkeszted a saját videóidat. Ez annak a bizonyítéka, hogy erősen felügyeled, ami a dalaiddal történik?

GM: Igen, olyan vagyok, aki mindenen rajta tartja a szemét. Nem mintha szándékosan lennék ilyen, mert egyáltalán nem akarok részt venni abban a hatalmi játékban, ami vele jár. Maximalista vagyok. Ez púp a hátamon és rengeteg időmet elveszi, de egész jól megy és a saját fejem után kell mennem. Valójában ez az első videó három éve, amit nem én szerkesztettem. A turné miatt egyszerűen nem volt rá időm.

JP: A Faith dalai nyilvánvalóan szélesebb spektrumon mozognak, mint a korábbi munkáid – néhányuk tűnődő, néhányuk egyszerűen olyan képet fest, amit az emberek korábban nem hoztak összefüggésbe veled. Ez eddig is ott lapult a felszín alatt?

GM: Ez egy fejlődési folyamat. Néhány eddig is ott volt. Amiket a Wham!-nek írtam, erősen utalt már arra, hogy az eljövendő album milyen lesz. De a legtöbb embert csak a látványunk érdekelte, így ezt ellenszenvesnek találták. Mindazonáltal, a zene mindig jelen volt, a szövegírási képesség pedig mindig készenlétben állt, hogy megmutassa magát.

JP: Biztos vagyok benne, hogy néhányan intő jelet láttak a „Careless Whisper”-ben, a dalban, amivel mindig összekapcsolnak úgy, ahogy a Led Zeppelint mindig összekapcsolják a „Stairway to Heaven”-el. Egyszer azt mondtad, nem vagy annyira oda a „Careless Whisper”-ért, mint néhány rajongód – hogy az a véleményed, a „One More Try” egy sokkal erősebb dal.

GM: Egyszerűen úgy érzem, szövegileg a „One More Try” jobb. A „Careless Whisper”-t 17 évesen írtam, az életnek még semmi nehézségét nem tapasztaltam meg, ezért ez egy kicsit idő előtti volt. Mégis úgy tűnt, megtalálta az emberekkel a kapcsolatot, ami csodálatos dolog és bámulatos véletlen egybeesés. De alapvetően a dalt úgy látom, mintha összecsaptam volna valamit arról, hogy meglátok egy lányt, aztán meglátok egy másikat és a kettő között ott a bűntudat. Az azóta írt balladáim olyan dolgokról szólnak, melyek valódi fájdalmat okoztak.

JP: A Faith-nek van témája?

GM: Nem, nem igazán, kivéve, hogy az életemről szól. Visszatekintek az életemnek egy olyan szakaszára, mikor súlyosan megsértettek, majd egy másikra, mikor úgy éreztem, jól mennek a dolgaim, úgyhogy feltételezem, ez a témája.

JP: Nem félsz attól, hogy az elkövetkező munkáidat állandóan a Faith-hez hasonlítják majd, ami félelmetes kereskedelmi siker lett és a kritikusok is jól fogadták?
   Bővebben...

GM: Nem, egyáltalán. Semmi kétségem, hogy a következő munkám ennél jobb lesz. 25 éves vagyok, nem hihetem, hogy már megírtam a legjobbat. Ha ezt hinném, többé nem vesződnék egy lemez kiadásával. És azt is gondolom, valószínűleg meg tudnám ismételni ezt a kereskedelmi sikert; hogy akarom-e vagy sem, az egy más kérdés. Azt hiszem, ennél jobb is van benne.

JP: Hogy kerültél a zeneiparba?

GM: Hát, nagyon szerencsés események sorozata vezetett oda, hogy a Wham!-nek lemezszerződése lett – annak ellenére, hogy még nem Wham! voltunk, mikor meglett a lemezszerződés. Senkik voltunk; csak két barát voltunk, akik írtak néhány dalt. Andrew és én nagyon olcsón felvettünk néhány dalt, és egyáltalán nem vártunk szerződést. Csak besétáltunk a demónkkal, hogy találjunk valakit, aki pénzt ad egy jobb felvételhez. Ehelyett lett egy lemezszerződésünk. Ez csak egy hihetetlenül szerencsés véletlen volt.

JP: Mennyi idős voltál?

GM: 17.

JP: Hogyan hatott az életedre a Wham! meseszerű szárnyalása, hogy az ismeretlenségből világhírnévre tettél szert?

GM: Teljesen megváltoztatta az életemet. Hogy emberként hogyan változtatott meg, azt nehéz lenne megmondani; másokat kellene erről kérdezned. De nyilvánvalóan sokkal jobban éreztem magam zenészként. Biztos voltam benne, hogy sikeres zenész leszek, arról azonban fogalmam sem volt, hogy híresség lesz belőlem. Nem számítottam rá, hogy része leszek a bulvárnak vagy ehhez hasonlónak. Szóval gyanítom, a jövőképem és sok elképzelésem elég drasztikusan megváltozott. Elég kellemetlen volt.

JP: Mi volt az árnyoldala az ismertségnek?

GM: A legnagyobb hátránya, hogy minden nagyon gyorsan történt és nem volt időm meghatározni, milyen ember akarok lenni. Az iskola elhagyása és a felnőtté válás közötti évek nagyon fontosak. Rengeteg döntést hozol, hogy például milyen fajta életet szeretnél vagy milyen típusú ember szeretnél lenni. Nagyon sok embernek volt véleménye rólam, sokuké annyira kedvezőtlen, hogy elég nehéz volt eldöntenem, ki legyek.

JP: Az utolsó Wham! albumod, a Music From the Edge oh Heaven nem lett akkora bombasiker, mint a Make it Big volt.

GM: Nem is volt igazán album. A zenekar elhatározta, hogy kiad egy nagylemezt, aztán feloszlik. Nagy Britanniában és a világ többi részén olyan kislemezzel akartunk kijönni, amin nem csak egy, hanem négy dal található. De itt ezt nem lehetett megtenni, mert album nélkül nem adhattuk ki a kislemezt. A világ többi részén két sikeres albumunk volt, úgyhogy annak a két albumnak a slágereiből és ebből a négy-dalos kislemezből összeállt egy új lemez, a Wham! The Final, ami tulajdonképpen egy greatest hits album. Itt nem tudtunk volna greatest hits lemezt kiadni, mert csak egy lemezünk jelent meg előtte. Egy kislemezt pedig önmagában nem lehetett kiadni, mert arra senki nem volt kíváncsi – ezért létre kellett hoznunk egy nem létező albumot. Sose hallgatom ezt az albumot, mert ez nem is album.

JP: Mindazok után, amin Andrew-val keresztülmentetek, az első zenekar megalapításától a Wham! sikeréig aztán feloszlásáig, nehéz volt elválni a Wham!-től és Andrew-tól?

GM: Nem igazán, mert mindketten tudtuk, hogy a zenekar betöltötte szerepét. Szomorúan tettük meg, de azt hiszem az, ahogy Andrew-t kezelték, mintha a zenekar kevésbé fontos tagja lenne, megtette rá a hatását. Tudtuk, hogy a szakítás a helyes dolog, és egyáltalán nem volt ellenségeskedés köztünk. Sokszor beszéltünk arról, hogy egyszer megtörténik – mindig tudtuk, hogy szólókarrierbe fogok kezdeni.

JP: Amikor a Wham!-ban voltál, a bírálóid azt mondták, zeneileg jelentéktelen vagy és te magad is azt állítottad, hogy némely kritikát kiérdemelted. Azt is felvetették, a tizenéves kiscsajokhoz szóló bubblegum zenén kívül képtelen vagy más megírására, és bármibe fogadnának, hogy soha nem leszel jelentős zenész. Most, néhány évvel később pedig már Paul McCartney és más zenei nagyságok örökösének kiáltottak ki. Hogy érted el a hírnevednek ezt a hatalmas változását?

GM: Nagyon egyszerű: sikerült felhagynom a Wham! duó imidzsével. Egyértelműen más lett a külsőm, ami segített egy kicsit, bár még mindig nagyon pop-os a kinézetem. Ez egy videóbarát külső. Sokkal valóságosabbnak érzem, sokkal közelebb áll hozzám, mint az egész Wham! dolog. Ahogy már mondtam, a Wham! zavarbaejtő, az imidzs nagy része pedig mesterkélt volt.

JP: Úgy érted, a rövidnadrágok meg a többi dolog?

GM: Ami félelmetes, hogy azt hittük, vicces. Arra számítottunk, hogy az emberek értik a viccet – hogy két srác vagyunk, akik csak hülyét csinálnak magukból. A rövidnadrág meg a többi dolog részünkről gúnyolódás volt, nem gondoltuk, hogy az emberek komolyan veszik. De persze így tettek, és azt hitték két seggfej vagyunk.

JP: Valószínüleg az albumotok címe, Make it Big, szintén gúnyolódás volt.

GM: Pontosan. Minden azért volt, hogy felrázza az embereket. Nem tudom, miért találtunk ebben akkora élvezetet, de tényleg úgy hittük, érteni fogják a viccet. Aztán visszafelé sült el a dolog.

JP: Néhány rivális zenész, mint például a Tears for Fears-es Roland Orzabal azt mondta akkoriban, hogy nem voltál más, csak szex és rövidnadrág, tartalom nélkül. Ez bántott?

GM: Soha. Azt hiszem, hogy számos dolog, amit más zenészek nekünk címeztek, a féltékenységen alapult, mert nagyon sok figyelem irányult ránk és óriási sikert értünk el. Soha nem aggódtam emiatt.

JP: A brit bulvárlapok még mindig olyan erőszakosak veled?

GM: Amennyire csak lehet. Ha valami másra is tudnának gondolni, akkor azt írnák le. Biztos vagyok benne, hogy az olvasóknak is elegük van.

JP: Ha kinyitod az újságokat és látod a harsány főcímeket, hogy GEORGE MICHAEL MELEG, vagy GEORGE MICHAEL DROGOZIK, bánt ez téged?

GM: Hihetetlenül korlátozott ezeknek a bulvárlapoknak a szférája, nem igaz? Lényegét tekintve vádolhatják az embereket, hogy melegek, vádolhatják, hogy kábítószereznek, de nem tudnak elég szenzációsak lenni anélkül, hogy a rossz ízlés határait át ne lépnék. Akár gyerekmolesztáló is lehetsz, mégis csak arra a két dologra vetik rá magukat, amit az emberek nagy valószínűséggel elhisznek és ami a legkellemetlenebbül fogja érinteni a személyedet és a népszerűségedet. De évek alatt már hozzászoktam ehhez a sok szamársághoz. Az viszont idegesít, ha belerángatják a barátaimat és beszélnek vagy hazudoznak róluk. A barátaimnak ehhez nincs közük; ők nem hírességek, miért kéne elviselniük a celebség árnyoldalait? Ez kissé aggaszt. Ami engem illet, mondhatnak, amit akarnak. Valóban. Szarok rá. Az emberek évek óta törik a fejüket a szexualitásomon. Nyilvánvalóan érdekli őket a szexuális életem. Pompás. Hadd találgassanak. Semmiben nem fogom őket megerősíteni.

JP: Segíthet egy kicsit ez a fajta találgatás?

GM: Úgy érted, növelheti-e a népszerűségemet?

JP: Érdekes jelenség, hogy azok, akiket akármilyen okból meggyanúsítottak, hogy melegek – Michael Jackson, Prince, meg a hasonlók – elég jól teljesítettek.

GM: Figyelj, Mike Tyson-t is azzal vádolták, hogy homoszexuális. Min változtassak? Mindenki egy csónakban evez? Most őszintén, ki az, aki egy ilyen hír után még elhinne bármit?

JP: Hogy érzed, mi a legnagyobb tévhit veled kapcsolatban?

GM: Amit az emberek legjobban félreértettek, hogy mennyire irányítottam és terveztem meg előre a karrieremet. A zeném az egyik legőszintébb zene, ami az elmúlt 4-5 évben megjelent, és azt hiszem, ezért veszik meg. Ha kinyitom a számat és elkezdek énekelni, az igazság jön elő. Ha írok, az igazság jön elő. Nem hazudhatok. És azt hiszem, ez az egyik legerősebb eleme a zenémnek. Mikor az emberek úgy beszélnek a munkámról, mintha egy könyvelő szemszögéből csinálnám, na, az tényleg felbassza az agyamat.

JP: Énekeltél duettet Aretha Franklin-nel és Elton John-nal, akikről tudom, hogy borzasztóan csodálod őket. Ugyancsak színpadra léptél Stevie Wonder-rel és Smokey Robinson-nal a harlemi Apollo-ban. Van még valaki, akivel szívesen együtt dolgoznál?

GM: Nem nagyon. Igazat szólva, nem vagyok egy jó munkatárs. Sokszor, sokféle ember megkörnyékezett és legtöbben olyanban akarnak részt venni, amit én írtam és hoztam létre, amit viszont én nem akarok. Mikor megírok és létrehozok valamit, pontosan tudom, milyen hangzást akarok és ezt nagyon határozottan tolmácsolom. Jelen pillanatban nem igazán tudok senkit, akivel duettet énekelnék. Bár soha nem lehet tudni, lehet, hogy holnap kapok egy ajánlatot, amire azt mondom, „Igen, ez nagyszerű lenne”. De most nem ez jár a fejemben.

JP: Karrierjük egy bizonyos pontján minden jelentősebb zenész csinált egy gigantikus turnét. A Faith turné is ezt képviseli?

GM: Elég nagy. Kilenc hónapig tart. Olyan óriási, amit csak el tudok képzelni.

JP: A világ minden részén.

GM: Igen. Nem feltétlenül kellett volna mindent megtennem, amit megtettem, de most, hogy már csak két és fél hónap van vissza, már látom a fényt az alagút végén és jónak tűnik. Lehet, hogy szükségtelenül hosszú túra volt.

JP: Milyennek látod az életet a turnén, mikor hetente új helyszínen, új szállodában ébredsz?

GM: Utálom, de komolyan. Gyűlölöm az utazást, de szeretek fellépni. Látom, hogy milyen problémái vannak egy George Michael közönség előtti előadásnak, mert 25 éves vagyok és öt éven keresztül olyan stílusban írtam, ami bejött az embereknek, akik vagy idősebbek, vagy fiatalabbak nálam. Ez a túra valóban a tetőpontja ennek a problémának, mert az emberek fele azért jön, hogy sikoltozzon, a másik fele meg, hogy a zenét hallgassa. Nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, amikor senkinek nem mész az idegeire. Azt hiszem, eljutottam erre a pontra, de nagyon nehéz maximálisat nyújtani, mikor egyrészt rémesen sokan csak azért jönnek, hogy tudassák a világgal, ott voltak, másrészt mikor csak sikoltozó embereket hallasz, ha a fények kialszanak. Nem tudom semmibe venni ezeket az embereket, örülök is, hogy ott vannak, de azt szeretném, hogy azok is jól érezzék magukat, akik a zene miatt jöttek. Tehát ez olyan, mintha egy stratégiai játékot játszanál, miközben én csak ki akarok állni énekelni.

JP: Mikor a színpadon vagy és ránézel a közönségre, ahol ezrével látod a bakfisokat –

GM: Ettől a szótól kimegy az agyam – „bakfisok”. Nem tudom, hogy azok, akik bírálják a koncertjeimet, mikor léptek a serdülőkorba, nem tudom, hogy itt Amerikában sokkal később következik-e be a pubertáskor, mint Angliában [nevet], de ezeknek a fiataloknak a zöme késő tizenéves, vagy a húszas évei elején jár. És ezt tudom, mert ott állok velük szemben. Meglepődnél, ha tudnád, egy 25 éves lány milyennek hallatszik, ha sikít. Nem annyira fiatal a közönség, és tényleg zavar a „bakfis” szó, ha kritikákban olvasom. Még azok is, akik a Wham! idején lettek a követőim, már 18-20 évesek.

JP: Láttad odakint a feliratokat, hogy „I WANT YOUR SEX, GEORGE”?

GM: Igen.

JP: Mi futott át az agyadon, mikor megláttad?

GM: Egy ideje már látok hasonlókat, úgyhogy nincs jelentősége. Mint mondtam, örülök, hogy ez történik. Az egyetlen nehézség, hogy kétfajta közönségnek játszom, és a zaj árt a műsornak, mivel ez egy óriási show. Nagyszerű a zenekar – nem érdekel, más mit mond. Látom magamat és ez egy nagyon jó zenei show. Néha a műsor elvész a hisztériában, néha nem.

JP: Okozott-e valaha kellemetlen pillanatot az a hisztéria, ami a turné koncertjeit kíséri?

GM: Nem igazán. Úgy értem, igaz, hogy egyesek felrohannak a színpadra, de általában még azelőtt eltávolítják őket, hogy a közelembe érnének. De ez egyáltalán nem ijesztő. Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy valaki lesből rád lő; ezt a rizikót vállalnia kell annak, aki ezrek előtt lép fel.

JP: Hogyan hasonlítanád össze magadat a jelenlegi legnagyobb popsztárokkal, mint Michael Jackson, Madonna, Bruce Springsteen vagy Prince? Mit gondolsz, elérted az ő szintjüket?

GM: Eladások tekintetében egyértelműen Madonna szintjére kerültem idén. Ennek nagyon örülök. A lemezeladásaim pedig még mindig nőnek. Ami a rangot illeti, őszintén hiszem, hogy ahhoz, hogy elérjem azt a szintet, amiről beszélsz, még egy lépést meg kell tennem. Más szóval, menni kell és ezt az egészet újra meg kell tenni. De nem hiszem, hogy erre most készen állok. Nem feltétlenül akarom elérni azokat a méreteket. Így is elég nehéz, hogy normális állapotot teremtsek az életemben. Tetszik ez az élmény, de nem tudom, hogy a karrieremet milyen irányba fogom vinni.

JP: Azon a ponton vagy, hogy nem térsz vissza?

GM: Nem. Ez egy nagyon bizonytalan szakma. Tényleg csak arról szól, más dolgokat mennyire becsülsz az életedben. Én pedig még mindig sok egyebet többre becsülök a hírnévnél.

JP: Mondanál valamit a családi hátteredről?

GM: Ez az egyik legerősebb család, amivel találkozhattál. Van két nővérem. Az apám görög és egy hétgyerekes családból származik, az anyám angol, ők öten voltak testvérek. Mindkét szülőm nagyon szegény, munkásosztálybeli családból származik. Apám tipikus életét élte egy elsőgenerációs bevándorlónak – napi 24 órát dolgozott éveken keresztül. Mire 10-12 éves lettem már el tudtunk költözni egy sokkal középosztálybelibb környékre. Kellemes ifjúkorom volt.

JP: Apád nem nyugtalankodott a zenei pályád miatt?

GM: Több volt, mint nyugtalan. Nem gondolta, hogy van esélyem. Egyáltalán nem bízott bennem és meg volt győződve róla, hogy 40 évesen pénzt fogok tőle kérni. Folyamatosan ezen vitáztunk, aztán egy bizonyos korban abbahagytam a vitatkozást. Rájöttem, úgysem tudom megváltoztatni, mert ahhoz, hogy elismerje, amit csinálok, először bíznia kellene bennem, mint zenészben. Ő pedig nem volt egy zeneértő ember. Ma már egész jól kijövünk egymással, de tinédzser éveimben rettenetes időszakom volt vele. Egyfolytában üvöltöztünk egymással, aztán mikor nem kiabáltunk, nem voltunk hajlandók egymáshoz szólni.

JP: Mi a helyzet anyukáddal?

GM: Egyetértett apámmal abban, hogy tanuljak, hogyha a hihetetlen álmom mégsem válna valóra, akkor legyen valami, amire ráfanyalodhatok. De ő sokkal zenekedvelőbb, és mire nekiálltam dalokat írni – 17 éves korom körül -, zeneileg már elkezdett hinni bennem.

JP: Egy gyűrűt viselsz a családi becenévvel. Mit jelent?

GM: A „YOG” egy rövidítés – a valódi nevem Yorgos, ami a George görög megfelelője. Mikor Andrew először találkozott a családommal, hallotta, hogy anyám „Yorgos”-nak hív. Egyszerűen lerövidítette Yog-ra, ami sajnos rajtam ragadt. Tinédzserként utáltam. Nem ez volt a legelbűvölőbb hangzású név a földön. Mikor szakmailag George lettem és mindenki George-nak szólított, a Yog lett az a név, amit azok kezdtek használni, akik régóta ismertek. És ezzel sokkal becsesebb lett számomra is.

JP: Mi alapján döntöttél a szakmai nevedről?

GM: Hát, a George volt a könnyebbik része. Ami a Michael-t illeti, mindig tetszett ez a név, az apám testvére is Michael. Úgy gondoltam ez jó ötlet, mivel sok görög él Angliában, akiknek a vezetékneve Michael; gyerekkoromban az egyik görög barátomnak is ez volt a vezetékneve. Mintha csak kaptam volna egy nevet anélkül, hogy meg kellett volna szabadulnom a görög részemtől.

JP: Azt mondtad, kamaszkorodban kövér és csúnya voltál.

GM: Soha nem hazudok. [nevet]

JP: És most azzal kompenzálsz, hogy George Michael érzéki oldalára helyezed a hangsúlyt?

GM: Lássuk csak… Azt hiszem, ha vonzó gyerek lettem volna, talán kevésbé akartam volna erőltetni a fizikai megjelenést. Nem tudom. Tényleg nem tudom, hogy más lettem volna-e. Egy része talán igen, kompenzálás, amiatt, hogy gyerekként nem voltam különösebben vonzó. Ugyanakkor nem emlékszem, hogy valaha is azt gondoltam volna „Istenem, micsoda elfuserált alak vagyok. A legrondább hapsi az osztályban”. Azt mindig tudtam, hogy a lányok vonzódnak hozzám, de csak olyan szempontból, hogy kedveltek.

JP: Mikor volt az első barátnőd?

GM: Azt hiszem, 15 lehettem. Akkor még szemüveget viseltem és emlékszem, a padlón ült egy bulin, az egyik olyan iskolai bulin, ahol mindenki mindenkivel kikezd. Levette a szemüvegemet és mondott valami hízelgőt a szememről, nekem meg tele lett a hócipőm, mert meg voltam róla győződve, hogy csak szórakozik velem. Úgyhogy otthagytam. Azt hittem, hülyét akar belőlem csinálni. Aztán kiderült, hogy nem, így elkezdtünk járni. Ez nagyon jó példa arra, milyen kevés volt az önbizalmam.

JP: Van annak valami köze az akkori életedhez, hogy most vonakodsz a fotózástól? A maradék bizonytalanság?

GM: Egyértelműen. Nem szeretem, ha fényképeznek és nem szeretem magamat nézni, mert nem igazán tetszik, amit látok. Boldogan elismerem ezt a bizonytalanságot. Nem zavar. Csak van, mint a szemem színe. Soha nem fogok tőle megszabadulni. Nem fogok egy reggel úgy ébredni, hogy már szeretem a kinézetemet, de addig, amíg másoknak ez tetszik, rendben van.

JP: Nem akartál kozmetikai műtétet?

GM: Ó, nem, soha nem nyúlnék ilyenhez. Úgy gondolom, meggondolatlanság azzal az arccal játszani, amit kaptál.

JP: Mondanál valamit életed aktuális hölgyéről, Kathy Jeung-ról?

GM: Nem beszélhetek többé Kathy-ről, mert nem akarja, és abban sem vagyok biztos, hogy ez egy tartós kapcsolat.

JP: Még csak 25 éves vagy, de milyenek a kilátásai egy házasságnak? Ma mindenki házasodik.

GM: Ez igaz. Nem fogok addig megházasodni, amíg készen nem állok arra, hogy gyerekem legyen. Úgy gondolom, a házasság jó dolog a gyerekek szempontjából, mert megadja nekik a biztonság érzését. Bár lehet, hogy már nem. A házasság még mindig sokkal többet jelent abban az országban, ahonnan én jövök, mint itt. Nem hiszem, hogy a pároknak bármi előnyt jelentene, de a gyerekek számára ez egy fontos dolog. Részemről egészen biztosan nem tervezek gyereket az elkövetkező öt évben, tehát mondjuk úgy, a közeljövőben ennek nem látom realitását.

JP: Azt mondtad, hogy az „I Want Your Sex” üzenete a monogámiáról szól. Mindig hittél a monogámiában?

GM: Nem. Úgy értem, voltak az életemnek olyan szakaszai, mikor különösen szétesett voltam és válogatás nélkül mindenkivel szexeltem, olyan időszakok, hogy csoda lett volna, ha nem így teszek, pusztán a helyzet miatt, amiben éppen voltam. Az elmúlt három évben erősen hinni kezdtem abban, hogy csak egy kapcsolat legyen és hogy megpróbáljam abból kihozni a legtöbbet. Egyszerűen úgy gondolom, ez is része az érési folyamatnak. De nem hiszem, hogy mindenkire érvényes, sok embert ismerek, aki nem tud így élni. De tudom, hogy én igen. Sokan úgy érezték, csak az AIDS meg a dal várható betiltása miatt ragaszkodtam ehhez az „I Want Your Sex” témához. Azonban úgy véltem, az AIDS miatt időszerű kérdés. Olyan dalt akartam írni, ami mocskosnak hangzik, de ami olyan valakire is vonatkozik, aki fontos nekem. Ez volt az elgondolás. Úgy éreztem, nagyon fontos egyéni célom van a dallal. Egyszerűen utáltam azt a nézetet, hogy a testi vágy és a tiltott izgalom csak mocsokhoz és idegenekhez kapcsolódhat. Úgy értem, a tökéletes helyzet az, amikor halálig szeretni akarsz valakit, de ugyanakkor a ruhát is le akarod tépni róla, nem igaz?

JP: Hogy képzeled a tökéletes szerelmet?

GM: Nem tudom. Mindenki ezt keresi, nem? Azt hiszem, számomra a tökéletes szerelem az, amikor két ember tényleg összetartozik. Amikor valaki mindig ott lesz neked. Állandóan találkozom ilyen emberekkel, de van egy szerencsétlen vonzódásom olyanok felé, akiknek a barátságáért meg kell küzdenem. Könnyű megtalálni azt, aki árnyékként követne, mindent megtenne értem, soha nem tudná más férfi elcsábítani, de nyilvánvalóan nem vonzódom ehhez a típushoz. Nagyon kevés dolog van, amit ne kaphatnék meg, ha akarnám. Így ha olyat látok, ami nem lehet az enyém, azonnal rögeszmésen akarom.

JP: Ez majdnem úgy hangzik, mintha egy férjezett nőt kéne elcsábítanod.

GM: Nem feltétlenül. Én soha nem mentem át ezen a folyamaton. Azokra gondolok, akik elérhetetlenek olyan értelemben, hogy senkihez sem tudnak ragaszkodni. Vonzódom az olyan emberekhez, akik alapvetően szabad szellemek.

JP: A „Father Figure” videó végén, amiben taxisofőrt és egy címlaplány szeretőjét játszod, olyan vagy, mint egy srác, akit átejtettek. Ez veled is megtörtént?

GM: Igen. Néhányszor átejtettek. Olyanok bántottak meg, akiknél 90 %-os volt az esély, hogy megbántanak. Érted, mire gondolok? Ilyen vagyok. Biztonságos lehetőségekre nem vetem rá magam. Furcsa mód azok érdekelnek, akik idegesítőek.

JP: Ez a művészeted része? Úgy érzed, kötelező szenvedned? Elérhetetlen akarsz lenni?
 

GM: Ez a művészetem része. Nem olyan régen valaki azt mondta, olyan vagyok, mint aki azt gondolja, mindent, ami értékes az életben, csak fájdalom árán lehet megszerezni. Igen, határozottan ilyen a szemléletem. Nem igazán érzem, hogy harc nélkül megérdemelnék bármit is. De nem szándékosan vagyok ilyen és ez hülye és rossz hozzáállás. Néha igenis megérdemelsz dolgokat anélkül, hogy szenvedned kéne érte.

JP: Van valami, amit máshogy csinálnál a karrieredben, ha lenne rá lehetőséged?

GM: Azt hiszem, az elmúlt öt évben mindent megkaptam, amit akartam és úgy érzem, egy csomó lehetőség még mindig nyitva áll előttem. Nem tudnék semmin változtatni anélkül, hogy a végeredmény ne változna, én pedig most nagyon boldog vagyok. Szóval bármi, amiről esetleg úgy gondolnám, hiba volt, más felfogás szerint mégsem az, mert ez lett belőlem.

JP: Kerestél már annyi pénzt, hogyha holnap ezt az egészet itt hagyhatnád, egy napot sem kellene többé dolgoznod és fenn tudnád tartani a mostani életszínvonaladat?

GM: Ó, igen, ezzel az albummal. Nagyon kevés pénzem volt, mikor a Wham!-nek vége lett. Meglepődnél, mennyire kevés, tényleg, mert fogalmad sincs, mennyi pénz kell egy zenekar fenntartásához.

JP: Nyilvánvalóan a legtöbb - ha nem az összes - célodat elérted. Vannak még álmaid?

GM: Nem vagyok benne teljesen biztos. Álmok… nem hiszem. Az álmaim legtöbbje már megvalósult. Érzelmi szempontból még vannak megvalósítandó álmaim. De szakmailag nincsenek. Csak remélem, hogy zeneileg olyan sokáig itt tudok maradni, ameddig csak lehet. Szeretem azt gondolni, hogy zenészként halálom napjáig örömet fogok okozni magamnak és az embereknek.

Köszönet a cikk fordításáért Juditnak!

Az eredeti angol cikk:
https://www.interviewmagazine.com/music/remembering-george-michael