^Ugrás fel

foto1 foto2 foto3 foto4 foto5

George Michael Web

Magyar George Michael rajongói oldal


Steve Pafford újságíró, aki egy melegeknek szóló partnerekereső oldalon ismerte meg George Michael-t


 

 

I Want Your Sex: George Michael emlékére

Képzeld el, mikor a világ legismertebb popsztárja becserkész a Gaydaron.

Steve Pafford írása.
 

 

A telefonos appok megjelenése előtt a melegek a behemót nagy Gaydar website-on kerestek maguknak szexpartnert. Én újdonsült szingliként, az észak-londoni, fákkal övezett West Hamstead lakosaként csatlakoztam hozzájuk 13 évvel ezelőtt. De az internetes „randizás” újkeletű lehetőségét állati furcsa volt megemésztenem. Rengeteg ok volt a gyanakvásra. Honnan tudhatom, hogy tényleg ő van-e a fotón? És ha így is van, honnan tudhatom, hogy a fotó nem abból az időből származik-e, mikor még az ABBA (vagy akár a WHAM!) uralta a slágerlistákat?

Alig három hónapos profillal - mikor hirtelen üzenetek sorát kapod és a virtuális tér másik oldalán lévő személy George Michaelnek mondja magát - természetesen vonakodva hiszed el, hogy éppen korunk egyik legnagyobb popsztárja próbál felcsípni téged.

Esős, áprilisi hétfői nap van, és ahogy bejelentkezem a fiókomba - amit 2004-ben több, mint egymillió ember csinált naponta Nagy-Britanniában -, észreveszem egy arc nélküli felhasználó üzenetét, olyan becenévvel, ami nem sokban különbözik egy ismert vodka nevétől. Szinte rögtön azzal kezdi, hogy ugyanabban az üzletben utazunk. Ránézek a lapjára, ahol a foglalkozásáról azt állítja, ügyvéd. Az enyémen az van, hogy zenei/kiadói területen dolgozom, így azzal szórakoztatom magamat, hogy biztos Stevie Wonderrel beszélgetek. Megkérem, hogy tisztázzuk a dolgot.

„Szia. Szerinted ügyvéd vagyok? Képed van magadról?” Úgy tűnik, ez az egyetlen logikus válasz. „Ó persze, sajnálom, megfeledkeztem róla. Ezért van AZ odaírva”, aztán észreveszem, hogy csatolt egy fotót. Magyarázkodik, „Kell egy kis ködösítés a nem kívánt vendégek, pl a sajtó miatt. De tényleg. Író vagy kiadó vagy, cimbora?”

Mosolygok az érdeklődésén a munkám iránt (mégsem ugyanaz, mintha a farkamról kérdezne), aztán szélesen elvigyorodok, ahogy kinyitom a mellékletet és meglátom George Michael képét! De nem ám valami régi amatőr fotót, hanem ugyanazt a teljesen átlagos promó képet, amit a hónap elején már átküldött nekem a lemezkiadója a Patience velejárójaként.

Kicsit össze vagyok zavarodva, de úgy döntök, belemegyek a játékba. „Ó, helló George, megvan az új albumod, de még nem döntöttem el, hogy mennyire tetszik!” Hozzáteszek néhány LOL-t. Aztán felsorolok néhány magazint, akiknek szabadúszóként dolgozom, majd - kissé dicsekedve - mesélek ennek a bolondnak a könyvről, amit David Bowie-ról írtam. Rögtön érdeklődővé válik. „Tényleg találkoztál vele? Ő volt az első híresség, akibe belebotlottam, hacsak nem számít a The Liver Birds-ös Nerys Hughes kilencéves koromban.”

A kelleténél kissé unottabban vallom be, hogy túl sokszor találkoztam Bowie-val és hogy „Manapság sokkal jobban érdekelne egy találkozó Nerys Hughes-val.”

„Ez szentségtörés!”, ellenkezik Mr. Vodka, és rájövök, hogy érzékeny pontjára tapintottam. Egyértelműen még nálam is nagyobb rajongója Bowie-nak. Elmondja, hogy „Ahogy hülyét csinált belőlem és saját magából, azt sosem felejtem el. Éppen jöttem kifelé egy stúdióból… hosszú történet, talán majd egyszer elmondom.” Visszatér a könyvhöz. „Most készülök belekezdeni egy VALÓDI önéletrajzba. Csak hogy lássam, van-e olyan a stílusom, ami miatt minden másnál jobban megérné íróként folytatni… Közel lakom hozzád. Füvezel?”      Tovább

Inkább iszom egyet, mondom, és mielőtt még elfelejteném, megkérdezem „A találkozónk előtt küldesz magadról egy képet ahelyett a szőrös, félig-görög fickó helyett?” Hamstead heath-i barátunk megkérdezi, mit szoktam inni, aztán szinte csak úgy mellékesen megjegyzi „Azon a képen ÉN vagyok, haver, a bolygó leghíresebb szajhája.” De túl gyorsan olvasom el az üzenetet és azt gondolom magamban „Egy igazi félcédulással akadtam össze. Először azt mondja, hogy ő George Michael, most meg azt állítja, hogy ő George Michael haverja. Legközelebb majd kijelenti, hogy ő Elton John!”

Az elkövetkező napokban jönnek-mennek az üzenetek, és kezdek rájönni, hogy egyáltalán nem egy őrült alakkal van dolgom; ugyanúgy rajong a zenéért, mint én, úgyhogy kezdek kicsit elbizonytalanodni…

Mikor megkérdezi, hogy hozzá hasonlóan én is görög származású vagyok-e, mert „szárazföldinek nézel ki, nem ciprusinak, mint én,” közlöm vele, hogyha ő tényleg az, akinek mondja magát, akkor szokatlanul bátor, hogy egy szexoldalon próbálja a sajtó egyik munkatársát becserkészni. Aztán rákérdezek, van-e webkamerája. Van neki és elmondja, hogy „a teljes diszkréció híve”, és ahogy kicseréljük a Yahoo-inkat, a tudtomra adja, hogy nem fog semmi „huncutságot” csinálni, de örül, hogy legalább az arcát megmutathatja.

A telefonos kapcsolat egy örökkévalóság alatt töltődik be, hirtelen kattogás, sercegés hallatszik, aztán puff! Egy fogakkal teli vigyor kápráztatja el öregedő monitoromat és láss csodát, ez tényleg George Michael! Kajánul nevet. Megkérdezem, hogy gyakran csinálja-e ezt. „A kamerát? Csak néhány napja kezdtem el használni.” Ismét nevet és elmondja, nemrég tért haza egy kis rosszalkodásból. „Akkora megkönnyebbülés, hogy az album a boltokban van és a közönség is jól fogadta, hogy szinte kiáltott egy kis hancúrozásért, azt hiszem.” Azt mondja, hamarosan meghív „egy jó kis meleg beszélgetésre”. Meglep, hogy valaki az ő helyzetében ennyire nem játssza meg magát és hogy milyen lefegyverzően nyitott.

De abban a pillanatban, hogy szétkapcsolunk, úgy érzem, rögtön agyvérzést kapok attól, ami történt. George istenverte Michael? Jézusom! Nem mintha a rajongója lettem volna; régen a húgom, Stella vette meg a lemezeit, nekem azok a Yogról és Andrew Ridgeley-ről készült félmeztelen fotók keltették fel a kíváncsiságomat, amiket az első Wham! albumhoz lőttek. Ez a napbarnított, sportos duó felszabadította bennem az elfojtott homót és lett az első, csak férfiak miatti maszturbációm kiváltója. Köszönöm az égieknek!

Egy évtizeddel a Fantastic megjelenése után közös albérletben találtam magam GM egyik, történetesen szintén görög szuperrajongójával. Alig költöztünk be, mikor az egyik szobatársunk (helló John Richardson, akárhol is vagy), azzal a mesével állított be, hogy a közelünkben lévő Golders Green parkban George Michael - aki baseball sapkát viselt és éppen kutyát sétáltatott - megpróbálta felcsípni az egyik haverját. Vicky nevetségesnek tartotta a történetet, „Ő nem meleg, ti csak szeretnétek, ha az lenne.” Én csak nevettem, mert tudtam, hogy rengeteg minden van, amiről nem szeretné, ha a világ tudna. Ez csak néhány héttel azelőtt történt, hogy tudomást szereztem George World Aids Day koncertjéről, amit 1993 decemberében tartottak a Wembley-ben. Mindazonáltal – úgy téve, mintha én is a Bowie csapat tagja lennék - ott voltam és tapsoltam Bowie meglepő és rögtönzött házigazdaszerepének.

Öt évvel később már senkinek nem volt kétsége afelől, hogy George elég szabados nemi életet él. Ha óriási popsztárként éppen letartóztatnak, mert egy nyilvános wc-ben akarsz szexelni, akkor vagy a föld alá süllyedsz és úgy csinálsz, mintha meg sem történt volna, vagy teljesen más utat választasz és kiadod az Outside-ot. Csodálatosan szellemes, humánus, szándékosan túlzó, felforgató, vidám és kíméletlen a dal és a videó egyaránt, lefegyverzően önironikus válasz azokra a piszkos, szemét csapdákra, melyek karrierek végét jelentették a sötétebb időkben. Létezik-e ennél tökéletesebb dal a másság felvállalásáról? Akkora hatást gyakorolt rám, hogy megvettem életem első George Michael lemezét, a Ladies and Gentlemen-t.

Tizennégy hónappal azután az első Gaydaros bemutatkozás után céges meghívót kapok Highgate-re, egy fejedelmi, györgy korabeli házba. Ekkorra George-nak már legalább négy háza volt csak Angliában, a hampsteadi házikó pedig csak alkalmi „örömtanyának” számított akkoriban. Hogy úgy mondjam, beléphettem a titkos szentélybe.

2005 június 13. hétfő van és Yog hív a mobilomon. „Mindig olyan mókás voltál! Hozd magaddal a videóidat, ha van kedved.” (Csináltam néhány pikáns filmet a Monetplay-nek nem sokkal azelőtt.) Ahogy megbeszéltük, pontosan este 8-kor érkezem, ő pedig khaki rövidnadrágban és egy lötyögő fekete pólóban nyit ajtót, egyik imádott arany labradorjával a nyomában. Szívélyes és jókedvű és egész jó formában van. Nem rossz kezdet.

Bevezet (nem kézenfogva) az ebédlőbe, ami az egyik legnagyobb kertre néz, amit valaha láttam; de mielőtt még esélyem lenne leülni, George telefonhívást kap. A nővére az, Melanie: „Kapcsold be a Sky News-t. Most jelentik be Michael Jackson ítéletét!” Szóval leülünk, rámeredünk a falra szerelt lapostévére és várjuk a bíróság ítéletét a pedofília miatti vádakra. Annyira belemélyedünk a drámába, hogy Yog csak most eszmél rá, nem kínált meg semmivel. „Kérsz valamit inni? Azt hiszem, van valahol egy üveg borom.” Látszik, hogy már nem az alkohol a rendszeres kábítószere. És még egyértelműbbé válik, miután jó tíz percet tölt el egy dugóhúzó keresésével. Egy ponton megfordulok és azt látom, hogy George Michael feje a mosógépben van. „Azt hittem, a takarító talán berakta ide. Szerintem rejtegeti előlem.”

Aztán két doboz Silk Cut dohánnyal és egy kis hasissal leül az ebédlőasztalhoz és sodor magának néhány jointot. Hallgatjuk a „nem bűnös” ítéleteket. Az első után George hitetlenkedik. „Nem létezik, baszod!” ordítja. Aztán a következőnél: „Hát ezt kurvára nem hiszem el! Ez egy vicc. Hány embert fizettek le?” Csak mondja és mondja és látom, ahogy a dühe egyre fokozódik. Olyan vörös a képe, mint amilyen fehér Jackóé volt. Meg van győződve róla, hogy a bíróság rossz ítéletet hozott, ezért megkérdezem, találkozott-e Michael Jacksonnal.

„Ó igen, majdnem dolgoztunk együtt. De a bizarr viselkedése pontot tett erre. Egész nap utaztunk abban a kaliforniai párás melegben, aztán mikor odaértünk a házához, több mint egy órát vártunk rá, közben pedig még egy pohár itallal sem kínáltak meg és leülni sem tudtunk. Végig rajta volt a napszemüvege és hagyta, hogy a menedzsere beszéljen helyette. Azzal a gondolattal jöttem el tőle, hogy a fickó totál hülye. Ez a 80-as évek közepén történt, valamikor a Bad és Faith idején, és így visszatekintve elég vicces, de mi voltunk a világ legnagyobb popsztárjai, két rivális. A lemezkiadónknak, a Sony-nak jött ez a kiváló ötlete egy közös dalról – a két Michael –, ami nagyszerű lehetett volna. De ez a viselkedés semekkora lemezeladást nem ért meg.”

George lekapcsolja a tv-t és kezd lenyugodni. El vagyok ájulva, hogy mennyire a földön jár és hogy milyen jólnevelt: „Anyám mindig arra tanított, hogy tisztelettel és az illendőség szabályai szerint bánjak az emberekkel.” Összeköt minket a zene, így néhány kortársának történeteivel traktál. „Stevie Wondert imádom, a vaksága miatt azonban nincs fogalma az időről. Egyszer egy teljes napot vártam rá a stúdiónál.” Bowie-ról: „Tudtam, hogy soha nem lesz belőlem Bowie, akinek a higgadtságát senki még csak meg sem közelíti. Mindig úgy gondoltam, hogy egy zongora nélküli Elton leszek.”

Az egyetlen alkalom, mikor kevésbé udvarias, ha úgy érzi, nem bánnak vele megfelelően. „Meghívtam Mick Hucknallt, hogy megosszam vele a színpadot, de amint vége lett a műsornak, elkezdett kritizálni az újságoknak. Micsoda geci!”

Az éjszaka közepén mentünk fel az emeletre. George-nak egy csillogó, új iMac volt a mahagóni hálószobájában, és nem tudtam nem észrevenni, hogy Bill Gates Mac-jének hívja. A kis ravasz. Hogy feldobjuk a hangulatot, George szerette volna, ha megnézzük néhány „filmemet”, de a lejátszó nem indult. Nem számít, azt hiszem, azért elég jól elszórakoztunk. Végül hajnali 5 körül vitt haza. Amikor elmeséltem Jamie-nek, az akkori partneremnek ezt a jelentéktelen kalandot, eszméletlenül dühös lett és megkérdezte, George mennyi füvet szívott. Nem túl sokat, és úgy tűnt, szinte nincs is rá hatással.

Elég sokat találkoztam még George-al ezután a nap után és őszintén kijelenthetem, hogy a bulvár által róla festett kép teljesen érthetetlen és hogy soha nem tapasztaltam, hogy akár csak egyszer is kiütötte volna magát.

Néhány évvel később George címoldalas interjút adott a Gay Times-nak abból az alkalomból, hogy ő nyitotta meg az új Wembley Stadiont. Az interjúra kísérőként magammal vittem a szerkesztő-helyettest, Richard Smitht, akitől Yog megkérdezte: „Mondta neked Steve, hogy tegnap felbukkant az egyik koncertemen egy olyan pólóban, amire az volt írva, hogy „Kivertem George Michaelnek”? Rá kellett volna írnom a hátára, hogy „Naná, hogy nem tetted!”

Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk. 2007-ben egy olyan kapcsolatban találtam magam, ami monogámnak és az eddigi leghosszabbnak bizonyult. A barátommal vettünk egy házat London túlsó végén, Dulwichben, de Yog és én azért kapcsolatban maradtunk.

Az a George Michael, akit én ismertem, egy jószívű, vicces, túlságosan is nagylelkű, bőbeszédű ember volt, borotvaéles ésszel. Az egyetlen dolog, ami zavart vele kapcsolatban, hogy mennyire a háza rabja volt, olyan, mint akit a saját hírneve börtönbe zárt („Ma reggel ketten követtek az orvosomhoz, és hetente három-négy alkalommal emberek vannak a házam előtt”), és hogy kissé túlságosan is bolondulni kezdett a szexiparban dolgozó fickók, a pornósztárok és az escortok után.

Egy este küldött egy üzenetet és kérdezte, „nincs-e valami ajánlatom”, úgyhogy említettem neki egy jóképű libanoni srácot, akit a Gaydaron keresztül ismertem meg pár évvel azelőtt. „Mit szólnál Isaac Mazarhoz? Fadi a valódi neve. Tetszene neked” mondtam. „Olyan, mint én, csak magasabb és izmosabb.”

Szeretőből barát lettem, aztán kerítő. Hülye voltam? Nem vettem észre a jeleket. Időbe telt, mire rájöttem, valószínűleg úgy lett vége a viszonyunknak, hogy közben meg sem fordult a fejemben, ő valójában társat keres.
Hiányozni fogsz, Yog, megtiszteltetés számomra, hogy ismerhettelek…


 


Steve Pafford újságíró, George Michael volt szeretője a Wembley stadion előtt 2007-ben,
abban a bizonyos feliratos pólóban, amelyben George koncertjére ment
 

 

 

2017-02-06
 

I Want Your Sex: Remembering George Michael

http://stevepafford.com/i-want-sex-remembering-george-michael/